„Tudjuk azt, hogy minden gyerek egyedi, megismételhetetlen, különleges, minden gyermeknek egyéni nevelési-oktatási szükségletei, igényei, lehetőségei vannak. A gyermekek közötti különbségek, különbözőségek óriásiak lehetnek, egyesek alulteljesítenek, mások messze meghaladják bizonyos területen a többi társukat. Az iskolában a pedagógusok igyekeznek egységesen alkalmazható megoldásokat találni. Vannak olyan gyermekek, akiknek állandó vagy átmeneti jelleggel fizikai, biológiaim pszichikai, intellektuális, családi vagy szociokulturális okok miatt egyéni, sajátos nevelési- oktatási szükségleteik vannak, ezért a speciális nevelési- oktatási szükségletekhez, sajátosságokhoz egyénenként igazodó bánásmódot igényelnek az iskolában. Őket nevezzük különleges bánásmódot igénylő gyermekeknek.” (Falus Iván: Didaktika)

Mivel iskolánk épülete teljes mértékben akadálymentes, időről- időre tudatosan választanak bennünket szakmát tanulni vágyó, mozgásukban akadályozott fiatalok. Az előző csoportomba járt egy speciális nevelési szükségletű tanuló, aki mozgáskorlátozott volt. Amikor jelentkezett a szakra, bevallom, kételyek merültek fel bennem, hogy helyt fog-e tudni állni a képzésben, illetve utána a munkavállalás során, illetve be fogják-e fogadni az csoporttársai maguk közé.

Nem kellett sok idő, és azt vettem észre, hogy remekül sikerült beilleszkednie. Senkit nem zavart, hogy ő más, mint a többiek. Amikor kellett kérés nélkül segített mindenki, hogy könnyen tudjon mozogni, és egy idő után már kezdett eltűnni a szemünk elől a kerekes széke, ő maga pedig ugyanolyan tagja lett az osztálynak, mint bárki más.  Az osztálytársai magatartására egyértelműen pozitív hatással volt a jelenléte. Toleránsabbak, türelmesebbek és segítőkészebbek lettek ők, és mi, tanárok is.

Az ő integrációját az iskolánkban spontán integrációnak nevezném, mert az iskolánk és a tanárok nem készültek külön arra a feladatra, hogy speciális nevelési igényű tanulót is tanítani fognak. Nem volt tervszerű, speciális, szakszerű fejlesztés, vagyis mindez nem a mi intézményünkben zajlott, hanem tőlünk függetlenül. Mégis úgy tapasztaltam, hogy egyértelműen sikerült a beilleszkedése, és minden támogatást biztosítottunk számára, hogy sikeresen végezze el a tanulmányait és jól érezze magát nálunk.

Egyes gyakorlati órákra való felkészülés közben gyakran elgondolkodtam, hogy vajon egy-egy feladatot el fog –e tudni végezni, vagy számára egyénre szabott feladatot kell terveznem. Eleinte mindig igyekeztem átvariálni a feladatokat úgy, hogy ő is könnyebben elvégezhesse őket. Egy idő után azonban már nem nagyon kellett ezen gondolkodnom: olyan mérhetetlen kreativitással valósította meg a – többiek számára is kiadott – feladatokat, hogy gyakran nem akartam hinni a szememnek. Mindig megtalálta a módját annak, hogy elérje a célt. Kicsit másként, kerülő úton, és gyakran több időbe tellett a megvalósítás, de mindig elvégezte a feladatokat. Azt hiszem, hogy ő a kreativitásával pótolta más hiányosságait, és ezt valóban nagyon ügyesen csinálta.

Azóta levizsgázott és remélem, hogy talált olyan munkát, ahol jól érzi magát!

Az biztos, hogy én rengeteget tanultam tőle: hitet, kitartást, eltökéltséget.