Amikor elkezdtem tanítani, az első 5-6 hónapban szinte kizárólag frontális módon szerveztem az óráimat. Engem mindig így tanítottak, így ez volt a kézenfekvő számomra is. Viszont ennyi idő alatt eljutottam oda, hogy vagy változtatok, vagy jobb, ha abbahagyom a tanítást.

Minden alkalommal lelkiismeretesen elkészítettem a prezentációmat, rengeteg időt és energiát áldozva rá, az órák mégsem úgy sikerültek, ahogy én elterveztem. Hiába magyaráztam lelkesen, elemeztem statisztikákat, hivatkoztam kutatásokra, többször előfordult, hogy nem tudtam igazán felkelteni a tanulóim érdeklődését.

Érdekes, hogy az esti tagozatos csoportomnál nagyobb sikerrel jártam, mint a nappalisnál. Jobban tudtam őket aktivizálni. Azokat az órákat szerettem a legjobban, amik végül az én előadásomból átmentek az adott témáról való közös beszélgetésbe, tapasztalatcserébe. Így utólag azt gondolom, hogy sokat segített az ő esetükben a már meglévő munkatapasztalatuk, gyakorlati tudásuk birtokában jobban tudták hasznosítani az általam közvetített ismereteket.

Egyértelműen ráillettek a tanórákon tapasztalt jelenségre Falus Iván Didaktika c. könyvéből származó sorok:

„A közös tanulásban azonban csak azok a tanulók vesznek részt, akik tudnak és akarnak az oktatás közös menetében a pedagógussal együtt haladni, ezért ez a munkaforma ugyan minden tanuló számára biztosítja a tanulás lehetőségét, a feltételeit azonban nem.”

A nappalis csoportomnál viszont mindenképp tennem kellett valamit, hiszen már előre ismertem minden pótcselekvésüket, illetve figyelmet mímelő arckifejezésüket.

Elkezdtem kollégákkal beszélgetni arról, hogy ők hogyan dolgoznak, figyeltem a tanulókat különböző helyzetekben, olvastam a szakirodalmat és kutattam a weboldalakon, mások mit és hogyan csinálnak. Lassan körvonalazódott bennem, mit kellene változtatnom, megpróbálnom.

Először az előadás folyamatába meghatározott pontokon beépítettem gyakorlati feladatokat, melyek az adott témához kapcsolódtak. Természetesen ezek szigorúan egyéni feladatok voltak, mindenkinek ugyanaz. Fel sem merült bennem, hogy más-más feladatot adjak a tanulóknak. Viszont azzal, hogy ezeket egyénileg megoldották, már sokkal könnyebb volt a témáról beszélni, azt feldolgozni a feladaton keresztül.

Lassú folyamat volt a kezdetektől eljutni odáig, hogy már rendszeresen és tudatosan úgy tervezzem az óráimat, hogy ne én legyek azoknak az állandó főszereplője.

Idő közben rájöttem, hogy mennyivel szívesebben tervezem és szervezem azokat a foglalkozásokat, melyben közösen dolgozunk a tanulóimmal, együtt fedezzük fel az aktuális tananyagot. Úgy érzem, nagyobb szabadságot adtam önmagamnak is azzal, hogy kiléptem az oktatásban legelterjedtebb, „hagyományos” szervezési keretek közül és korábban elképzelhetetlen lelkesedéssel tervezem az óráimat, próbálok változatos szervezési módokat és módszereket alkalmazni.

Számomra a csoportmunka az, amivel a legtöbb problémám volt a gyakorlatban. Eleinte rendszeresen hagytam, hogy a tanulók mindig maguk alkossanak csoportokat, illetve néha túl nagyszámú csoportok alakultak, amikről már tudom, hogy a széthullásuk törvényszerű volt, hiszen a csoportok létszáma 3-6 fő között kell, hogy legyen, mert ennél magasabb létszámú csoportban már nehezen szabályozható az együttműködés.

Idő kellett ahhoz, hogy átlássam, miért nem működik minden alkalommal a tervezett feladat. Hogyan tudom meggátolni, hogy egyes tanulók csak unatkozzanak, míg a többiek dolgoznak? Hogyan tudok olyan feladatokat összeállítani, amelyben mindenkinek megvan a saját részfeladata, melyet valóban el is végez. (Bár ezen a ponton még mindig van fejlődési lehetőség számomra.)

Most már a legtöbbször tudatosan végiggondolva tervezem meg a tanulócsoportokat, melyekben igyekszem figyelembe venni nem csak a tanulmányi, hanem az esetleges közösségépítő hatásokat is.  Láthatóan nagyobb sikerrel működnek ily módon. A tagok segítik egymást a folyamat során és jól nyomon követhető a feladatok egymás közötti elosztása is. Fejlődött a tanulók együttműködési képessége, felelősségérzete, problémamegoldó képessége.

Gyakran dolgozunk fel csoportban (vagy párban) témaköröket, és e feladatok megvalósításához a legtöbbször használunk IKT eszközöket is mind az órákon, mind pedig az otthoni feladatvégzés során. Ennek egyik előnye, hogy például nem kell a feladatokat a tanóra kereteibe zsúfolnunk. Otthon is lehet folytatni azokat és az együttműködés ott sem szakad meg, mert az interneten keresztül bármikor elérik egymást a csoporttagok. Volt olyanra is példa, hogy az egyik tanuló beteg lett, de amikor elkezdődött az óra, interneten keresztül bejelentkezett és részt vett az előző tanórán megkezdett csoportmunkában.

Természetesen nem ez az egyetlen tanulásszervezési mód, melyet használok, mert az semmiképp nem lenne célravezető, de sok olyan pozitívumát tapasztaltam meg az évek során, mely miatt – ha lehetőségem van rá- szívesen alkalmazom.

Úgy tapasztalom, hogy mindezt a tanulóim is egyre inkább értékelik: pár hete nagy örömmel töltött el, amikor egy tanóra végén azt mondták, sokkal jobban tetszik nekik ilyen módon tanulni, mint ahogy a középiskolában tanították őket, azonban azt nem tudnák elképzelni, hogy ott máshogy is tanulhattak volna. Elgondolkodtató kijelentés ez, úgy gondolom.